#229 Az egyetem másfél év távlatából

 Egy igazi ezer éve be nem jelentkezős posztnak úgy kell indulnia, hogy szabatkozás az ezer éve be nem jelentkezésért. Szóval bocsánat attól a napi 4-5ezer embertől aki olvassa a blogom, hogy nem jelentkeztem ezer éve és akkor most a lényeg.

2009 óta, amióta elkezdtem a szakközépiskolát kettészakadt a szakmai karrierem. Ugyan ráfeküdtem a gépészeti vonalra, egyrészt még nem tudtam mi lesz belőle, másrészt meg mindig úgy képzeltem el, hogy majd valamelyik zenekarommal úgyis megcsináljuk a szerencsénket, és akkor nem kell gépészkednem, az marad a plan B. Egészen 2019-ig, majdnem 10 évig így is gondoltam. Szerettem, ha ez a gépészes b-terv is halad, viszont undorodtam a mókuskeréktől és a hajam sem volt azóta soha rövid...

2014 nyarán, a technikusi nyári gyakorlatom végén jött a felismerés, hogy márpedig nekem szükségem lenne az egyetemre. Kicsit azért, hogy többet hozzak ki magamból, mint ami bennem van, kicsit azért, hogy én se maradjak le erről, mert az akkori összes barátom ennek okán tűnt el a világomból, és amit láttam belőle az internettten az jó bulinak tűnt innen a túloldalról.

Erről már sokat írtam, meg sokat meséltem, de most kicsit annak apropóján akarok írni, hogy valamikor ekkor - mármint 2015-ben - indultak el azok a változások, amik oda vezettek, hogy most. 

2014-ben - 20 évesen - még féltem a szakmámtól, féltem az élettől, hogy az úgy megtörténik velem, én meg lemaradok róla és az egyik legnagyobb szorongásom is az volt, hogy úgy tűnök el, hogy nem lesz egyetlen egy könyvbe se beleírva a nevem, nem alkotok semmi maradandót. Kicsi korom óta ez az egyik mozgató rugóm, és azok a dalszövegek ütöttek nekem a legnagyobbat mindig is, amelyek az egyedüllét, egyedül maradás, elfelejtődés témakörét dolgozzák fel, a dalszövegeimben is sokszor megjelennek ezek a motívumok és talán ezért is vettem magam körül mindig annyi emberrel. 

Arról akarok most kicsit tanmesét írni, hogy az emberben mennyivel több van, mint amennyit ő maga gondol. És ezt most lehet érteni emberi tartalomra is, de én inkább arra gondolok, hogy az emberi tűrőképesség határa messze messze van attól, mint amennyit mi saját magunk gondolunk magunkról.

Amikor hallod azokat a mondatokat, akkor abban a pillanatban még nem tudod, hogy egy életre magadba szívod őket, mint egy szivacs, és ezek fognak visszhangozni a fejedben majd bizonyos élethelyzetekben. A gondolatok "szerzőit", átadóit nem akarom leírni, mert akkor most rájuk kéne írjak, hogy tőlük idéztem, és 1-2-jükkel már messzebb vagyunk ehhez egymástól talán. Volt egy olyan beragadt mondat, hogy "...az a jó a huszonéves korral, hogy az ember ilyenkor bármibe kezd, már van elég ideje és energiája arra, hogy végig is vigye, nem csak fellángolás lesz belőle." Érdekesség, hogy ezt a zsonglőrködés kontextusában beszéltük, amire amúgy huszonpár évesen volt is elég energiám, és legalább 3-labdázni meg is tanultam. Egyik volt barátnőmtől ragadt be az a mondat egy vitánk során, hogy "... az élethez szerencse is kell." Felszínesnek tűnik ez a mondat, de akkor és ott sokkal többet jelentett. Igen, az élethez szerencse is kell, mert az élet igazságtalan. És te mit kezdesz most ezzel a helyzettel? Na az már rajtad múlik, és pont ebben rejlik, hogy az élet végtére is mégiscsak igazságos. Aztán volt egy rahedli beragadt mondat könyvekből, meg zenékből is, amiket már fel sem tudnék idézni, csak az maradt meg, hogy mint egy üzemanyag, vittek az úton.

Az egyetem alatt, mint azt talán már korábban is megfogalmaztam párszor, én H-K-Sze tanultam. Volt olyan, hogy reggel 7:45-től 19:45-ig tömbösítve voltak az óráim, de nyilván ez a ritkábbik variáció volt. Mindenesetre sűrű volt, és azért nem akarok senkit megbántani, meg nyilván vannak komolyabb szakok ettől is, de a műszaki tanulmányok még az érdeklődök számára sem mindig tapadnak le első hallásra, hogy finoman fogalmazzak. Aztán egy átbulizott - mert az is kell kedd és/vagy szerda este után ott volt az 4:45-ös kelés, hogy leérjek a gyakorlati helyemre 5:40-re. Az első évben még ez egészen sokszor sikerült, utána már immelámmal, leginkább a gyakorlati hely türelmével és jóindulatával visszaélve később, és használhatatlan állapotban estem be oda. Néha még azért dolgozni is kellett, ilyen-olyan apróságokat megcsinálni, kisebb projektek, rajzolgatás, modellezgetés, kinek mihez volt affinitása. Aztán ha éppen csütörtökön nem csináltunk este semmi vicceset - mert azért mégiscsak aznap volt ott az egyetemisták maradéka utoljára a héten - akkor pénteken reggeltől ismétlés. Sokat buszoztam ekkor helyi járaton. Futottam a buszok után, aztán zenével a fülemben agyalgattam vad fruttik dalszövegekre. Megvolt a hangulata. A pénteki gyakorlatot követően volt olyan időszak, hogy kocsiba bepattanni, és elutazni a világ másik végére, mert péntek este koncert. Aztán szombat este is koncert. Hálisten' akkor még nem vezettem, úgyhogy tudtam a kocsi hátsó ülésén tanulni. Muszáj volt, mert a hétvégémből nem töltöttem kb. semmit otthon, viszont valamikor meg meg kellett tanulni a jövő hétre valót. Hát akkor tanulok a kocsiban oda-vissza, jó lesz, elég lesz. Amikor meg elfogytak a zenélős hétvégék, akkor egy idő utána dolgozós hétvégék váltották őket. Aztán egy vasárnapi kótyagos húsleves után Hétfő-Kedd-Szerda megint egyetem, előadás, gyakorlat, ZH, vizsga, beadandó, jegyzőkönyv, éppen mikor mi. 

Próbáltam kihozni a lehetőségekből a maximumot. Hajtottam magam, sokszor 4-5 órákat aludtam, éjszakáztam, beadandókat gyártottam, és próbáltam megfelelni. Nehéz, és furcsa volt egyszerre, mert nem volt előttem lábnyom, nem láttam, hogy merre visz az út, mindenre a saját tapasztalataimból fakadó megoldásomat kellett ráhúznom, és nem volt előttem szülői minta, elsőként voltam egyetemista a családomból. Anyámmal rendszeresen egyeztettem, heti 2-3-szor is felhívtam, és elmeséltem neki, hogy melyik tanár hogy akar kicseszni velem, mennyire nem lesz időm se erre se arra, hogy gyűltek össze épp a felhők a fejem felett, aztán utána mély levegőt vettem, és minden telefonbeszélgetésünk így végződött, hogy "... nembaj, megoldom." Még a legkilátástalanabb helyzetekben is - pedig a vége felé volt jópár belőle - ezt mondtam mindenre, hogy megoldom. És így is lett. Így vagy úgy, de mindig megoldottam mindent.

Miközben azt láttam, hogy tőlem tehetségesebb, tanultabb, jobb helyről érkező, jobb lehetőségekkel bíró srácok kűzködnek a dolgokkal, azon agyaltam, hogy minden botladozásom ellenére hogyan lehet, hogy mégiscsak menetelek előre, egyik lábamat a másik után pakolva? Aztán akkortájt fogtam fel a motiváció fontosságát. Volt időszak, amikor nem lehetett lelőni, mentem és csináltam és odaálltam és félrelöktem mindenkit, és megoldottam mindent. Aztán az egyetem vége felé közelítve, amikor már negyedik éve ugyanazokat a beragadt mondatokat ismételgettem, már kezdett elfogyni az erő belőlük. Néha már gagyi motivációs videókat keresgéltem a neten, csak valami még egy kicsit tuszkoljon előre, még kell egy kis erő a következőkhöz. Kicsit olyan voltam mint egy boxoló, aki a 12. menetét húzza éppen, már fogalma sincs mi történik körülötte, de azért a keze még fent van, próbálja hárítani az ütéseket, egy-kettőt azért be is vinni, mert ebből már úgyis csak pontozás lesz. Aztán lejártak a menetek, bekövetkezett a pontozás, és 4-es lett a vége. Egyszercsak megszűnt a lebegés, megszűnt az alvajárás, és azt mondta egy szépen felöltözött termetes úr nekem, a szépen felöltözött államvizsgázónak, hogy 4-est lett a vége. Nekem ez a 4-es tökéletesen illeszkedett a világomba. Sosem voltam benne 1 valamiben igazán. Én mindig az az ember voltam, aki mindenbe belekóstol egy kicsit, megérzi a lényegét, aztán az elmélyülésben már nem feltételez annyi örömöt, hogy meg is lépje azt. Úgy tűnhet, hogy a zenében el vagyok mélyülve, pedig ott is virágról virágra repülök. Más úgy mondaná, hogy nem szeretek elmerülni egy dologban. Én inkább úgy, hogy nem szeretek beleszűkülni egyetlen dolog lehetőségeibe. Én az a fajta ember vagyok, aki a dolgokat elindítani, kitalálni szereti. Az üzemeltetés már ritkán nyújt örömöt, nehezen tűröm a monotóniát, inkább keresek új kihívást, aztán néha még az előző üzemeltetése is rám marad...

Az államvizsga után pár hét kikapcsolódás jött, kicsit utaztunk Júliával, kimentünk Bécsbe, mászkáltunk erre-arra, aktívan pihentünk. Kellett már, hogy ne legyen semmi dolgom épp. Persze közben már a Kodályban dolgoztam, de a nyár ott laza volt. Azán Július eleje, Rockmaraton, 8 nap színpadi meló. Utolsó nap szombat hajnalban eljöttem, 2 körül állok Dunaújvárosban a benzinkúton és felbukkant valaki aki ennek az egész útnak az elején rengeteget jelentett. Akkor ott úgy éreztem, hogy az életnek zseniális humora van. Röviden összegeztem neki, hogy mi történt az elmúlt 4-5 évben, aztán el is telt az a fél óra, amennyit késett a reptéri transzfer, amire felkunyerálkodtam, hogy levigyen Pécsre. Talán már majdnem 6 óra is volt, mire leértem. Muszáj volt aznap otthagyni a maraton utolsó napját, mert 9-től már diplomaosztóm volt. Az egyik legnagyobb motivációm az egyetem alatt, ami hangosan kimondott mondatok formájában is megformálódott, az az volt, hogy muszáj még látnom édesanyámat, ahogy elsírja magát a diplomaosztómon. Ahogy a büszkeségtől ott pityereg, hogy az ő fia diplomás lett, pedig mindketten emlékszünk, hogy az érettségi évében novemberben már 16 egyesem volt. Aztán eljött a diplomaosztó. Felvettem a talárt, beálltam a szaktársaim közé, bevonultunk a nagyelőadóba, ünnepélyes hangulat, rengeteg szépen felöltözött ember, aztán egyesével mindenkit megszólítva lementünk a diplomáinkért. Elhangzott a nevem, elindultam lefelé a lépcsőn, a szemem sarkából néztem édesanyámat, ahogy pityereg, fater meg zavarodottan mosolyog, aztán férfi létemre majdnem elbőgtem magam én is lefelé menet. Átvettem az okiratot azzal a fehér díszkesztyűs kezemmel, ami 24 órával előtte még egy gumiba mártott munkáskesztyűben kábeleket tekergetett dunaújvárosban, és azóta talán pár röpke percet ha aludt a kocsiban pécs felé. Délután egy diplomaosztós vacsora a szűk családdal meg pár közeli baráttal, aztán este diplomaosztó ereszdelahajam jó sok haverral a csinosban. Emlékszem előtte még össze is vesztem Júliával, aztán egy félreeső helyen leguggoltam, a falnak dőltem, és elkezdtem sírni... Nem voltam szomorú, nem bántott nagyon semmi, de visszaemlékeztem egy pillanatra arra a 4 évre, ami mögöttem állt, az a rengeteg energia, amit beleöltem, az éjszakázások, a rengeteg vizsga és zárthelyi, a folyamatos játék az idővel, a határok feszegetése, a temérdek áldozat, amit meghoztam, a lenyelt békák, és a nagylevegők, minden. Hírtelen átszaladt rajtam, és azzal a lendülettel ki is szakadt belőlem. Ez volt az a sírás. Kijött minden. Nem tudtam, hogy örömkönnyek, vagy csak egy feszültséglevezető sírás, vagy mi volt az pontosan, viszont azt tudtam, hogy ez most egy mondat végi pont. Azóta tudom, hogy ez az a pont, ami lezárta a gyerekkorom, és én 2019 július 13-án lettem felnőtt. Miután kibömböltem magam visszamentem a haverjaim közé, és kótyagos nosztalgiázás közepette kimaxoltuk az estét. Jó volt, szép volt, rohadtul elég volt. Meg nyilván ha visszamennék, akkor csakis ugyanígy...

Egyes tárgyaknak a tényleges haszna utólag az lett, ami akkor a járulékos haszonnak tűnt. A műszaki matematika megtanította ténylegesen, hogy hogy kell integrálni meg deriválni. Szuper logikus dolgok, tökre szerettem, 4-es voltam belőle mai napig érthetetlen módon, viszont az igazi haszna az, hogy megtanított a rendszer szintű problémamegoldásra, és a megoldás centrikus gondolkodásra. A műszaki mechanika meg fizika is tökre megtanította, hogyan kell egy kút mélységét meghatározni úgy, hogy beledobsz egy kavicsot, meg hogy hányat mozog még a rugó oda vissza, mielőtt megáll, de az igazi haszna talán az volt, hogy megtanította a világ és a természet működését. Olyan szabályokat nyomott le a torkunkon, amiket ma már inkább csak érzünk, de ha el kéne magyarázni, már valószínűleg nem menne utánanézés nélkül. Az egyetem is egy tárgy. Az elméleti haszna az volt, hogy gépészmérnököt csinált belőlem. A gyakorlati haszna meg az, hogy adott egy jogosítványt, amivel elindulhattam egy úton, aminek a végén majd gépészmérnök leszek talán. De talán ami ettől is fontosabb az az, hogy megtanított az életre. Ez most így igazából olyan pátoszosan nagynak hangzik, de nekem ténylegesen ez volt az átvezető a gyerekkorból a felnőtt korba.

Látszólag félretettem a zenét az úton, pedig folyamatosan jelen volt, és rengeteg mindent tanított. Megtanított nem önérzetesnek lenni. Ha az ember céljai lebegnek a szeme előtt, akkor nem érdekli az önérzete, szídhatják akárhogyan, ő csak megy tovább, és csinálja amit jónak lát. Nem szól vissza, mert tudja, hogy most nincs itt ennek az ideje, és semmi jó nem származik belőle, maximum annyi, hogy az egekben alap nélkül lebegő egója megmaradhat ott, valahol fent. A mai napig kerülök olyan megalázó szituációkba, hogy nem tudom elképzelni, hogy 1-2 ismerősöm hogy tudna megbírkózni ezzel. Ráadásul én szorongó típus vagyok, én pörgetem magamban ezeket a mondatokat addig, amíg ki nem szorongtam magam rajtuk, amíg el nem fogy az erejük rajtam.

Jelenleg több mint egy éve a pályán dolgozom, minden reggel ugyanakkor kelek, és ha sikerül, ugyan akkor is fekszem. Hétvégén lazítás, zenekari próbák, normál esetben 1-2 koncertezés is becsusszan. Az anyagi problémáim többségében megszűntek, több mint 2 éve nem cigizem, és az utóbbi időben már inni sincs igazán kedvem. Amennyire gyűlöltem az egész út elején a mókuskereket, most annyira imádom a kiszámíthatóságot, a stabilitást, a biztonságot. Apám másfél éve, amikor meglett hirtelen egyszerre minden, a diploma, a jogsi, az autó, a munkahely, akkor azt mondta, hogy 1 év múlva úgy fogsz kinézni mint én, annyira el fog tűnni a stressz az életedből. Igaza nem lett, de azóta kb 15 kg ígyis felcsúszott. Munkából hazaérve általában zenélgetek, számokat írogatok, próbálok, énekórám van, vagy gitárórát tartok, kondiba járok, ha meg egyik se, akkor vagy barátnőzöm, vagy az előbbi legnagyobb örömére az újonnan szervált x-box-ommal rohasztom az agyam.

A lényeg, amit az egésszel meg akartam fogalmazni, hogy az élet végtére is igazságos, és mindegy milyen nehéz az út, aki a megoldást keresi, aki akar és tesz is érte, és a távolabbi céljaival kel és fekszik, és nem elégszik meg azzal, ami jutott, az a végén így vagy úgy de megkapja a jutalmát érte. Ha igazán akarsz valamit, akkor előfordulhat, hogy ki kell érte köpnöd a tüdődet, és még úgysem sikerül. Ilyenkor vonulj vissza, pihenj meg egy kicsit, aztán menjél és köpjed ki megint a tüdődet egészen addig, amíg nem sikerül. Hidd el, a hegy tetején állva, lefelé bámulva még ha az egész közepén nem is így tűnt, de ezekre a meredélyekre fogsz mutogatni, és úgy emlékezni rájuk, hogy micsoda kűzdelem volt, és micsoda öröm most, hogy győztél. Én is próbálok így élni, aztán nekem is hol van még a hegytető...

#228 Alkalmazkodás és elfogadás

   Gondoltam ha már úgy sem tudok aludni, akkor inkább kiírom magamból.
   Sokszor látom, hogy az embereknek problémáik vannak egymás elfogadásával. Legyen szó most politikai nézetről, bőrszínről, vallásról, zenei ízlésről, bármiről, az emberek valahogy nehezen bírkóznak meg vele, ha valamilyen inger a kis megszokott kényelmes véleménybuborékukon kívülről érkezik, és problémát jelent nekik azt valahogy bepaszírozni oda. Egyszerűen nem illik bele a képbe. Egyszerűbb elvárnom, hogy változzon a világ, változzanak meg mások, főleg azért, mert azt nem én teszem. Nekem ahhoz nem kell tennem semmit, maximum csak várnom. És ez a gondolkodás szerintem rengeteg ellentétet és haragot szül, országok, csoportok, párkapcsolatok felei között. Nekem viszont van egy fura világnézetem, ami miatt többen nárcisztikusnak, vagy egoistának gondolnak, pedig sokszor úgy gondolom, ha mindenki értené mire gondolok, amikor erről beszélek, akkor egészen másképp látnának engem is, a világomat is, és így a sajátjukat is. Ez a világnézet az alkalmazkodás kontra elfogadás témájának egy talán szélsőségesen a "normálissal," azaz a mindenki által elfogadottal ellentétes. De mit is jelent egyik és másik?
   Az "alkalmazkodni" szó számomra azt jelenti, hogy egy megváltozott külső vagy belső körülményhez igazítani magamat. Tehát valami más, mint eddig, én pedig úgy alakítom a dolgaimat, hogy ezentúl is kényelmesen el legyek a világomban. Legalábbis ezt az illúziót keresem. Ha alkalmazkodom valamihez, a világom egy darabbal kisebb lesz. Pont azzal a darabbal, ami a részét képezte addig, amíg nem kellett alkalmazkodnom. Dióhéjban. Elfogadni pedig számomra azt jelenti, hogy egy megváltozott külső vagy belső körülményt befogadok a világomba, elfogadom, hogy van és innentől lesz, és megpróbálok vele együtt élni. Szóval a lényegi különbség nekem a kettő dologban ott rejlik, hogy ha alkalmazkodom kevesebb, ha elfogadok, több leszek. De hozok példát is, hátha úgy érthetőbb lesz.
   Tegyük fel, hogy 12 évesek vagyunk, és valaki rendszeresen szivat minket az iskolában. Nem ritka dolog, mondhatni életszerű. Két dolgot tehetek. Alkalmazkodom, és mondjuk levágatom a hülye hajam, vagy anyámmal vetetek új ruhákat, kontaktlencsét hordok, hogy ne látszódjon, hogy szemüveges vagyok, inkább meg sem szólalok, mert kilátszik a fogszabályzóm stb, éppen kit mivel szivatnak. Egyszóval alkalmazkodom az engem terrorizálóhoz, nem adok neki támadási felületet. Vagy a másik opció, hogy elfogadom, hogy ilyen vagyok, és így érzem magam jól a bőrömben, és akárki akármit mondhat, én ezt az egészet magamért csinálom. Had csesztessenek, ha ők ettől jól érzik magukat, én nem leszek más senki kedvéért sem. Az első variáció saját magam megfeleltetése a körülményeknek. A másik variáció a körülmények megfeleltetése saját magamnak. Az első variációban meghazudtolom magam, kevesebb leszek, mint ami tegnap voltam. A második variációban több, erősebb, büszkébb. De mondok egy másik példát.
   Édesanyámmal rendszeresen háborút vívtunk a szobámmal kapcsolatos logisztikai kérdésekben egészen addig, amíg el nem költöztem otthonról - nyugi, nem ezért. Képtelen voltam rendet tartani, és ez rendszerint idegesítette édesanyámat. Itt megintcsak két variáció van. Az egyik, hogy megerőszakolom magam, és rendet rakok, a másik, hogy anyám alkalmaz magán erőszakot, és nem várja el többé hogy rendet rakjak. Ha én alkalmazkodtam volna anyám elvárásához, akkor a megszokott kényelmes kuplerájomat állandóan fel kellett volna borítanom, és rendet kellett volna rakjak, ami 1 nap múlva amúgy is megsemmisül. Ha édesanyám el tudta volna fogadni, hogy a fia kuplerájos, akkor kevesebbet idegeskedett volna. Ez most egy idealizált, elferdített példa, mert megtehettem volna azt is, hogy elfogadom, hogy édesanyám ezt szeretné, és rendet rakok, de lehet, hogy mégsincs annyira elferdítve ez a dolog. Ha rendet rakok, én szenvedek a rendrakástól, anyám boldog, hogy rend van. Ha anyám elfogadja a kupit, se én nem szenvedek a rendrakástól, se ő a kuplerájtól. Hát mi egy harmadik variációval éltünk, egyikünk sem engedett sajnos.
   Ha én valamilyen vagyok, és az valakinek nem tetszik, akkor vagy én alkalmazkodom, vagy ő fogad el. Az én világnézetemben az alkalmazkodás leszűkíti a tereket, és az elfogadás kitágítja azokat. Ha alkalmazkodom valaki elvárásához, akkor meg kell változtatnom saját magamat, egy viselkedésemet, egy habitusomat, és onnantól fogva, hogy ezt megtettem, kevesebb vagyok, még akkor is, ha az a változás előnyömre válik. Ha valaki elvárásokat támaszt felém, majd elengedi azokat, és elfogad úgy, ahogy vagyok, akkor én meg tudok maradni saját magamnak, a másik pedig megtanulja ezt szeretni.
   Az elfogadás és a szeretet nálam kézen fogva járnak. És hasonlóképpen az alkalmazkodás és az el-nem-fogadás. Lerágott csont, ezer éves klisé, de szeretni tényleg csak úgy lehet, ha elfogadjuk egymást, minden egyes apró hülyeséggel együtt. Sőt... Általában pont az apró, megszokottól eltérő hülyeségek a legszerethetőbb dolgok, amiken még akkor is elmosolyodunk, ha haragszunk egymásra. Ha valakit meg akarunk változtatni, mert amúgy tökre szeretjük, de sajnos sok dolgát nem tudjuk elfogadni, akkor újabb klisé áradat, de felmerül a kérdés, hogy tényleg azt szeretjük, aki ő valójában, vagy azt, akivé formálni tudjuk?
   Én törekszem úgy élni az életem, hogy mindent és mindenkit önmagaként fogadjak el, és törekszem azt is elérni, hogy hozzám lehetőleg senkinek se kelljen alkalmazkodnia. Mégegyszer leszögezem igyekszem. És ebben benne van az is, hogy nem mindig sikerül eszerint cselekednem. De a törekvés már fél siker, és engem már ez is boldoggá tesz.

#227 A bukásról.

          Most el kell hangozzon a legklisésebb mondat a világon, úgyhogy most ez következik. Az élet sokszor állít minket vizsgahelyzet elé. Ma belegondoltam, hogy hányszor kerülhettem eddig olyan helyzetbe, hogy vizsgáznom kelljen. Nem az, hogy valamiből témazárót írni általánosban, bár az is voltaképp egy vizsga, de az a szituáció, hogy reggel felkelsz, tudod, hogy ma nagy nap van, és nagy dolog van készülőben, ma be kell számolj az eddig szerzett tudásodról. De itt vizsga alatt természetesen nem csak a klasszikus értelemben vett vizsgáról beszélek, mint például egy nyelvvizsga, vagy egy államvizsga… Vizsga az is, amikor elmész valakivel egy első randira. Márcsak azért is, mert az érzet, az nagyon hasonló. "Én itt most magamat kell adjam, a tudásom és a személyiségem legjavát bele kell tegyem a helyzetbe azért, hogy siker legyen a végeredmény." És persze közben ugyan azok a tünetek kísérik az dolgot. Izzad a tenyere, össze-vissza cikáznak a gondolatai, meg akar felelni, fél a bukástól, fél a következményektől, fél a „B“, „C", „D“, „E“ terv hiányától, mert mi van, ha az „A“ terv nem jön be. Van, ahol „csak“ pénzt, és időt bukunk rajta, de van ahol az életünk teljesen más fordulatot vesz az eredmény függvényében. 

Viszont. Van ezeknek a helyzeteknek pár komoly vonzata. Az egyik az, hogy a bukás nagyon jó tanár. Ha az ember minden akadályt sikeresen vesz, egy idő után elfelejt alázatosnak lenni a feladattal, lebecsüli az adódó nehézségeket, úgyszólván nagy arca lesz. Ilyenkor azért jól jön, ha elbukunk egyszer-kétszer. Hideg zuhany, a valóság kemény válasza a komolytalan hozzáállásra. A bukás azért jó tanár, mert egyszerre hívja fel a figyelmet az elégtelen tudásunkra, és a valóságtól elrugaszkodott elképzeléseinkre. 

A másik. A stressz. Az izgulás. Egy jó barátom hívta fel a figyelmemet egy olyan pozitív hozzáállásra a stresszel kapcsolatban, ami megváltoztatta a gondolkodásomat. A stressz, a vizsgadrukk, a lámpaláz mind mind olyan testi reakciók, amelyeknek a célja az, hogy mi jobban teljesítsünk. A szervezet adrenalint termel, a vérnyomás megemelkedik, több oxigén jut az agyba, csökken a reakcióidő, nő a koncentráció. Ezek miatt nem aggódni kell, jóformán meg kéne inkább köszönni a szervezetünknek, hogy készen áll bármilyen minket érő megpróbáltatásra. Ha nem reagálna így a testünk, képtelenek lennénk eleget tenni a feladatnak. Igaz, hogy sokszor akadályoz ez minket, de ez is csak hozzáállás kérdése. Ha izgulsz valami miatt, az az, hogy felpörgetted a motorodat, mennél, csinálnád, túl lennél rajta, képes vagy rá és sikerülni is fog. Ha meg ezen idegeskedsz, ezen aggódsz, hogy most hogy izgulsz, akkor az egyenlő egy behúzott kézifékkel. De mind a motort, mind a kéziféket te irányítod. Ha a feladatodra koncentrálsz, biztos, hogy nem lesz gond a vizsgahelyzettel. Ha viszont arra, hogy most ez éles, hogy figyelnek téged, és hogy mennyi minden áll, vagy bukik a dolgon, akkor a figyelmed nagy része már el is úszott a feladatról, és már képtelen vagy úgy helytállni, mint korábban bármikor. Nem szabad félni a lámpaláztól és az izgulástól, ezek mind azért vannak, hogy te jobban teljesíts. Ha pedig véletlenül mégsem sikerült, akkor az azért, mert úgy kellett lennie, neked itt most el kellett buknod azért, hogy tanulj valamit, amit eddig nem tudtál.

A bukás az élet velejárója. Mindenki találkozik vele az életében számtalanszor. Nem jön össze egy vizsga, nem sikerül elnyerni egy randin a másik tetszését, nem sikerül egy feladatot úgy teljesíteni, ahogy azt mi korábban elképzeltük. Viszont a hozzáállásunk, már alapból predesztinálja a végeredményt. A sikeres emberek nem attól azok, hogy sosem vallanak kudarcot. Attól azok, hogy kudarcok sorát élik meg, és tanulnak belőle, ha okosabbak, más kárán, ha erősebbek, akkor a sajátjukon. Aztán ha átestek rajta, felállnak, és tovább lépnek, tapasztaltabbak és megfontoltabbak lesznek. Elon Musk sok más mellett a SpaceX, a PayPal és a Tesla agya, az első név ezek mellett a „márkák“ mellett. A fickó nevéhez fűződik a világ első újrahasználható rakétáját, ami használat után visszatér a földre, és landol, majd tankolás után újra munkába állítható. A fickó nevéhez fűződik az az űrsikló, ami a korábbi űrsiklók árának egy tizedéből legyártható. Emberünk folyamatosan dátumokat és hozzá kapcsolt vállalásokat lő ki a levegőbe, amiket sorra elbukik. Több mint száz rakétaindítás tartozik a cég nevéhez, amik közül sok sikertelenül végződött, mégis ma az egyik vezető figura műszaki területen. Nincs olyan mai mérnök, vagy a műszaki vagy űrkutatási területek után érdeklődő ember, aki ne ismerné a nevét. Ez az ember egy bukása után sem állt meg, mindegyikből tanult, és tapasztaltabban lépett tovább. A siker kulcsa nem feltételnül az eredmény. Bele kell állnunk arccal a helyzetekbe, és mindenképp csak jól jöhetünk ki belőle. Ha elegek vagyunk a feladathoz, akkor a siker lesz a jutalmunk, ha nem, akkor a tapasztalat, ami meg csak út további sikerek felé. Nem szabad félni a megpróbáltatástól, mert a kűzdeni akarás visz minket előrébb. Az élet folyamatos tanulás, tapasztalás, bukás, és továbblépés. Ha ezek közül a tényezők közül bármelyik is kiesik a képletből, akkor az eredmény minden lesz, csak nem élet. Ha megijedünk a kihívásoktól, egy idő után azt vesszük észre, hogy bezárulnak a lehetőségek előttünk, nem mi jelöljük ki az utat magunknak, hanem ez a kijelölés csak úgy megtörténik, ahogy aztán minden más is csak úgy megtörténik velünk. Akkor sem szabad kihátrálni, ha a feladat jóval többet igényel, mint amit mi bele tudunk adni, mert amit nem tudunk, az a hiány igazán csak akkor mutatkozik meg, amikor szükség lenne arra a tudásra, de a mélyvíz, az éles helyzetek megtanítanak arra is, amit nem tudsz, meg arra is, amit még meg kell tudnod. Ha ilyen kockázatokat nem vállalnánk be, akkor arról se lenne elképzelésünk, hogy mi az egyáltalán, amit nem tudunk, pedig szükségünk lenne arra a tudásra. Bele kell menni, aztán majdcsak lesz valahogy. Mert a bukás mindig benne van a pakliban, de a be nem vállalása már önmagában bukást jelent.

Elment a forgalmi vizsgám.

képek:

https://s22295.pcdn.co/wp-content/uploads/odds-of-success-768x531.jpg

https://static1.squarespace.com/static/524263b4e4b0adb01903b572/t/59e91a732aeba534f72fb97d/1508448912766/Screen+Shot+2017-10-19+at+5.34.22+PM.png

#226 A z-generáció és én.

Általában nem szoktam hinni ezeknek a generációs sztereotípiáknak. Nem szeretem, amikor az öregek előjönnek azokkal a dumákkal, hogy „ez egy elbaszott generáció, bezzeg a miénk még…“ Valamiért viszont észrevettem egy pár éles, jól megfogalmazható különbséget a 2000-es évek környékén születettek körében, és úgy érzem, hogy hiányzik belőlük egy-két gondolat, ami minket, vagy az előttünk lévőket még tovább segítették a problémáikon, ugyanakkor osztályrészük pár olyan gondolat, ami a valóságtól nagyon elsodorja őket. Ebben az írásban szeretnék egy-két ilyen különbséget megfogalmazni, illetve leírni pár gondolatot, ami talán segítheti az ominózus generációt a problémáik lekűzdésében. Le kell szögeznem ugyanakkor azt is, hogy ezzel az írással nem ezeknek a fiataloknak a becsmérlése vagy méregetése a célom, hanem hogy közelebb hozzam a tizenéves életkortól távolabb eső embereket a megértéshez és az elfogadáshoz, a segítség megfelelő formájának megválasztásához.

A motivációm a poszt megírására az volt, hogy nemrégiben beszélgettem az említett generáció egy tagjával, és azt vettem észre, hogy a számukra aggasztó és szorongást okozó problémákra rutinosan, mélyen beágyazott válaszaim voltak, amik segítenek engem tájékozódni ezek között a kérdések között. Emellett még a saját barátnőm, és a társasága is szolgáltat elég referenciát a jelenségek egyértelmű körülhatárolására.

Az első ilyen jelenség a bőség zavara címet viselhetné. Ezek a srácok/lányok egy olyan világban nőttek fel, ahol számtalan helyről azt kapják, hogy „bármi lehetsz“, és ez általában a lehető legrosszabb módon csattan, semmik sem akarnak igazán lenni. Régen, még az én tizenéves korom előtt rengeteg fiatal sorsát predesztinálta, előre meghatározta, hogy milyen családba születtek. Ha apádnak volt egy cipész vállakozása, amit évtizedek alatt felépített, és hitelt adott a nevének, utána már-már magától értetődő volt, hogy az utódok tovább viszik ezt a nevet és a foglalkozást. Ez talán nem is szorul több magyarázatra. Ma a kereskedelmi média úgy rendezte be kommunikációját, hogy a tartalmak túlnyomó többsége a 18 éves kor körül mozgóknak szól. Ha ennyi idős vagy, az egész világ neked szól, akkor minden elérhető, minden a tiéd lehet. Értelemszerű, hogy a könynen elérhető dolgok után nincs igazi vágyakozás, és a megszerzése sem okoz valódi boldogságot és kielégültséget, vagy épp csak pillanatnyit. Egy telefon, egy laptop, vagy akárcsak egy bármilyen apró mütyűr vagy ruha vagy akármi nem okozza azt, amit előzetesen ígér. Nem leszel sem szebb tőle, sem több, sem jobb ember. Visszatérve a bőség zavara ugyanígy meghatározza a pályaválasztási preferenciáinkat is. Sokszor tapasztalom, hogy a mai, pályaválasztás előtti utolsó pillanatokban vesztegelő fiatalok heti szinten változtatják meg a szakmai elképzeléseiket. Irányvonalak vannak általában, de csak nagyon kevesek képesek egyetlen konkrét hivatásnak szentelni az egész életüket. És akkor ezek mondjuk csak azok a büfé szakmák, amik nem igényelnek komolyabb áldozatot, de tudjuk jól, hogy léteznek olyan szakmák, ami a magánélet, a szabadság szinte teljes elvesztésével járnak (például a papi hivatás, vagy azok a területek, amiken vállalkozóként az érvényesülésért sokszor napi 12-16 órát kell dolgozni) és kevés olyan dolog van az életben, amit annyira féltenének, mint a saját szabadságukat. Általános észrevételem már az én generációmban is, hogy a földtől elrugaszkodott elvárásokat általában a produktum hiánya kíséri. Nincsenek képben a mai fiatalok, hogy „mennyit ér a bőrük“, a saját szakmai kompetenciájuk és a „soft skilljeik“ mekkora értéket képviselnek. Ebből persze az fakad, hogy a fiatalok nem hajlandóak dolgozni, „főleg ennyi tanulás után“, és marad a mamahotel, meg a lézengés.

A következő aggasztó jelenség a gyökerek és ágak hiánya. Véleményem szerint általánosan megfigyelhető, hogy a mai fiatalok nagyon kevés hozott értékből dolgoznak, és ez még nem is lenne annyira aggasztó mint az, hogy nincsen cél. Cél nélkül viszont nincs irány és út se. Egyszer megismertem egy kutatást, amiben azt vizsgálták, hogy mi lehet az oka annak, hogy a szegény napról napra szegényebb. Végeredményként alátámasztották azt a sejtést, hogy a legnagyobb forrása ennek a jelenségnek a napról napra élés. A rosszabb sorsra jutott emberek a saját keserű életükért apró vígasztalásokkal, pillanatnyi élményekkel kárpótolják magukat, és nem látnak a holnapnál messzebb, talán még addig sem igazán. Ebből persze egyenesen következnek a szenvedélybetegségek, az alkoholizmus, az egyéb függőségek. A szegényebb sorsra jutottaknál az előretörés útjában sokszor nem anyagi helyzetük, hanem lelki állapotuk és környezetük áll. Ha nincs minta, nincs honnan meríteni erőt és ötletet a kitöréshez, akkor marad a „máról holnapra“ meg a „még egy sört megérdemlek, szar napom volt.“ A sikeresebb emberek képesek hosszútávú szenvedések és megfeszült munkák bevállalására, vígasztalás nélkül, egy jobb holnap reményében.

A boldogsághajszolás ennek a generációnak egy soha véget nem érő hajszája, egy önmagába záruló kör, a tragédiában végződő hedonizmus mozgatórugója. Véleményem szerint túl sokan gondolkoznak úgy, hogy a boldogság a cél, és a munka, a különböző szerepvállalások azok, amik eljuttatnak ide. Szerintem a köztudatban él a mentalitás, miszerint „ha eleget szenvedek a munkában, akkor utána az a jutalmam, hogy lesz pénzem és  időm boldogságra.“ A valóság szerintem ettől nem is állhatna messzebb. Az én tapasztalatom azt mondatja velem, hogy ez a folyamat pont fordítva működik egészségesen. Nem győztem a legutóbbi említett beszélgetésem során sem hangsúlyozni, hogy egy ember munkával az életében több időt tölt mint alvással, és több időt tölt mint a szabadidejében. Ezért kritikus fontosságú, hogy olyan hivatást válasszunk magunknak, amit legalább nem utálunk. Nem járható út az a gondolkodás, hogy „tudom, hogy szívás ez a meló, de legalább jó sok pénzt keresek vele.“ Ez felőrli az embert szép lassan. Egyszer találkoztam egy kamionsofőrrel. Azért ment annak, mert képzettsége híján ez egy olyan munkának tűnt, amivel jó sok pénzt lehetett keresni. Azzal nem is volt gond, jó sok pénzt keresett, viszont a munka maga annyira felőrölte, hogy hozzánk, idegenekhez odaűlve meghívott mindenkit amire csak akarta, és könnyek között mesélte, hogy rengeteg pénze van de se ideje se barátja nincsen sörözni, és már az öve mögé rejtett fegyverrel kezdett volna hadonászni, mire mi inkább felmentettük a társaságunk alól. Egy másik ismerősöm érdekes álláspontját is szeretném megosztani. Ez egy 50 fölötti figura, sok gyerek apukája. A saját bevallása szerint utálja, hogy pénzért kell dolgozni. Ő a tanult szakmájában helyezkedett el, és épített magának hírnevet és megbecsülést. Az ő véleménye szerint mindent az ront el, hogy pénzért kell dolgozni. Szerinte a pénz csak egy szükséges rossz, amiért sokan sokkal több mindent képesek megtenni, mint ami egy elfogadható emberi értékrendbe belefér. Ezt persze sokkal trágárabbul fejezte ki, de a lényege ez volt a dolognak. Az igazság viszont szerintem valahol az említett két hozzáállás között lehet. Soha sem vert földhöz a pénz, kevés dolog van, amit pusztán azért csinálnék, hogy pénzem legyen. Persze kell az élethez szükséges különböző források biztosítása, valamit muszáj zsömlévé konvertálni, meg az se árt, ha az ember meg tudja szerezni azt, amire feltételnül szüksége van, viszont a pénz halmozása többlet szenvedés árán, aztán 80 000 - 100 000 forint elköltése egy „görbébb estére“ siofókon nekem valahogy mindig értelmetlennek tűnt. Előbb vagy utóbb valahogy mindenkinek meg kell fogalmaznia, hogy mik azok a feltétlenül szükséges anyagi javak, amik a boldogulásához elengedhetetlenek, de aztán a boldogulást nem a hedonizmus különböző eszközeivel kell keresni, sokkal inkább az emberekben, beleértve saját magunkat. Elcsépelt közhely, de a pénz tényleg nem tesz boldoggá, nem lehet rajta semmi olyat venni, amire az van ráírva, hogy boldogság, de legalább a megszerzéséért tett idő és erőfeszítés elválaszt minket azoktól a dolgoktól, amikből valóban örömforrás lehet. Szóval összegezve a fentebbi fejtegetéseket, a boldogság nem lehet sosem önmagában cél, szerintem az csak az lehet, ami kikövez egy magasztosabb cél felé vezető utat. A boldogság hála, és elégedettség, elfogadás és szeretet mindazon dolgok iránt, amik a történetünket tartalmasabbá tették. 

Bennünk emberekben van egy olyan érdekes vonás, hogy egymásból merítünk erőt. És a következő gondolatok nagyrészt nem a sajátjaim, hanem egy általam kedvelt figura egyik rádiós műsorából származnak, ahol a hajléktalanság volt a téma. Eszerint a figura szerint minden ember kötelessége, hogy az élete során megfonja a saját szociális védőhálóját. Egy olyan hálót, ami ha kizuhanófélben lennénk a társadalomból, akkor megfog minket. Ennek a hálónak ezen kívül több funkciója is van, például hogy legyen kihez fordulni, ha segítségre van szükségünk. Miközben segítséget adunk, sokszor magunkban is rendbe teszünk dolgokat. Az ember valahogy sokkal könnyebben rendszerezi a gondolatait, ha beszél róluk, mint hogyha csak magában őrlődik rajtuk. Alapvetően társasági lények vagyunk, és egyedül nagyon sok mindenre képtelenek vagyunk, viszont a mi fajunk erejének alappillérei mindig is az inteligenciánk és a közösségi létformánk volt, ez emelt minket az állatok fölé. És inteligencia alatt nem feltétlenül az oktatás területén túlértékelt lexikális tudásra gondolok, sokkal inkább a kreatív probléma megoldó képességünkre, és az érzelmi inteligenciánkra. Azokat az embereket, akikből hiányzik mind ez az értelembe vett inteligencia, mind a saját kis szociális védőhálója, nem fogja meg semmi, ha zuhannának. Idevág az a jelenség is, hogy az internet, és az ott található közösségi hálók milyen közel hozták egymáshoz az embereket, mennyire megszűntettek minden határt, - lassan már a nyelvieket is - és ezzel egyidőben mennyire elszigetelt minket egymástól. Megkaptuk a lehetőséget arra, hogy bármikor lássuk, és halljuk a másikat, ha akarjuk, de ezzel egyidőben elfelejtettük a fizikai együttlét jelentőségét. Én komolyan aggódom amiatt, hogy a jelen és elkövetkezendő generációk fiataljainak az itt felsorolt jelenségekből kifolyólag sosem lesz olyan valódi kapcsolata, amely képes lesz nekik biztonságot nyújtani, és itt szinte lényegtelen, hogy egzisztenciális vagy akár érzelmi síkról beszélek. Nagyon sokan ki fognak hullani a közösségekből, és olyan deszocializált lényekké válnak, akik nem tudják kihez, és hogyan fordulhatnak, nem ismernek fel arcokra kiülő érzelmeket, csak smiley-kat vagy a emoji-kat és azt sem lesznek képesek felismerni, ha valaki éppen átvágja őket. Az én jövőképemben a következő évtizedekben a világ bírkákból és farkasokból, tömegemberekből és pszichopatákból, megvezethetőkből és megvezetőkből fog állni, és el fognak kopni az elvek és az értékek. De talán még nem kell ennyire feketére festeni a jövőt. Talán tényleg igaz az, hogy minden generáció megtalálja a saját boldogulását. 

Egyik ismerősöm története szerint az idegenlégióban van egy teszt, amelynek a célja az emberi teljesítőképesség határainak a kitolása. Ennek a tesztnek a lényege, hogy sivatagi körülmények között gyalogoltatják étlen-szomjan a katonákat, egészen addig, amíg össze nem esnek. Miután ez megtörtént, felállíttatják őket, és menniük kell tovább. A teszt értelme, hogy a katonák rájöjjenek, hogy mikor elérték az ájulás határát, a végkimerülésig felhasználható testi tartalékaiknak csak a 30%-át használták fel, és még sokkal tovább bírják a szenvedést, mint az előzetesen gondolták. Egy idevágó gondolat az is, miszerint a pszichoterápiának nem az a célja, hogy elmúlassza az ember fájdalmát, vagy depresszióját. Igaz, sokan ezért látogatnak el lélekdokihoz, de amit kapnak, az valami egészen más. Megtanulják felfogni, és elviselni, hogy ettől még sokkal, de sokkal több szenvedést és fájdalmat vagyunk képesek mi emberek feldolgozni. Sokan keseregnek, hogy nehéz az élet, de szerintem az élet igazságos. Akinek nehezebben kijátszható lapokat osztott az élet, annál ott a szerencse, és ha nem, még mindig lehet blöffölni is. Egyszóval a nehéz körülmények megtanítják az embert kűzdeni, és a sokszor irigyelt aranykanalas archetipussal szemben sokkal szerencsésebbnek gondolom azt, akinek nehéz sors jutott, mert ő megtanul kűzdeni, és megtanulja értékelni mindazt, amit kapott az élettől. És ez szerintem sokkal többet jelent, mint a szüleink által felhalmozott vagyon elharácsolásából kifelé látszó boldogság. Az ilyen irigyelt gazdag gyerekekről nekem szinte kivétel nélkül az volt a benyomásom, hogy egytől egyig sérültek, és igaz, van, amiből többet kaptak, de általában ettől sokkal több és fontosabb az, amit hiányolnak. Én örülök annak, hogy nem születtem se mélyszegénységbe, se gazdagságba, és hogy az életem most sem egyszerű. Sőt, ha tehetem még nehezítek rajta. A boldogság nekem nem a semmittevés, sem a dologtalan hátradőlés. Ha pár napig nem teszek semmi hasznosat, vagy értelmeset, lelkiismeretfurdalásom van, és úgy érzem, hogy elvesztegetem az időmet. Sokan irigyelik azokat a srácokat, akiknek lehetőségük van arra, hogy egész nap valami játékkal játsszanak. Én is ilyen voltam tizenévesen, viszont huszonévesen észrevettem, hogy ezekből a srácokból, többnyire nem lett semmi. Sem önálló, sem boldog, sem sikeres ember. Ismerek olyat, akinek egy időben az volt a terve, hogy elkockulgat, amíg van rá lehetősége, ha nem, a következő lépés az lesz, hogy felköti magát. Hát ezt a mai napig nem tudom igazán kommentálni, de azt tudom, hogy ezen az életen nincs mit irigyelni.

Létezik egy hamis világ, ami filterekkel színezett képekből készül, és tele van szégyennel és megfelelési kényszerrel. Ez a világ nekem a kommunikációnak egy egészen eltorzult formája. Álkapcsolatok kirakata és a kierőszakolt like-ok világa, ami tele van arctalan, állatias rosszindulattal, és megjátszott érzelmekkel. Rengetegen arra törekszenek, hogy minél inkább olyannak fessék le az életüket, amilyen sosem lesz, de amilyennek nagyon szeretnék. Intim vacsorás randik és meghitt pillanatok értékei esnek a legtöbbször áldozatul ezeknek a képeknek. Én nem is igazán akarok belemenni ebbe a témába, mert számtalan ember lerágta már ezt a csontot, hogy aztán azzal a csonttal dobálózhasson, miközben saját maga is ugyanabban a cipőben jár, és én nem akarok dobálózni, mert lehet, hogy nekem is van egy-két olyan képem, amin torzítom a valóságot, és valami mást akarok állítani, mint amire fedezetem van, de az aggaszt, hogy vannak ismerőseim, akik napi szinten terítik ki a legmeghittebb, és a rám leginkább nem tartozó dolgaikat, és ilyenkor bennem rengeteg kérdés merül fel ezekkel az ismerőseimmel szemben. Magányos vagy? Nem vagy kibékülve magaddal, vagy az életeddel? Azt szeretnéd, hogy én is éhes legyek, vagy azt, hogy úgy érezzem, mintha éppen veled lennék randin? Azt akarod, hogy veled akarjak lenni? Biztos, hogy a boldogságod tárgya szűretlenül mindenkire tartozik? Én úgy gondolom, hogy vannak dolgok az életben, amiket ahelyett, hogy soha újra meg nem nézett képeken megőriznénk a felejtésnek, inkább igazán meg kéne élni, csak nekünk, éppen akkor, és ott, ahol vagyunk. Meg azt sem ártana átgondolni, hogy mennyi az értéke egy + like-nak, vagy kiváltott „reakciónak.“ Vajon tényleg igazából ér-e annyit, mint amennyit megteszünk, vagy amennyit szorongunk érte. 

Furcsa egy generáció ez, sajátos elképzelésekkel az életről, és erre a bekezdésre szeretnék róluk úgy beszélni, hogy teljesen kivonom magamat a köreikből. Nem tehetjük meg azt, hogy elengedjük a kezüket. Ezek a fiatalok a jövő zálogai, ők fogják kitermelni a nyugdíjat, és ők fognak mindenkire kiható harcokat vívni saját magukkal, és egymással is. Ha nincs jelenük, ha nincs segítségük, akkor a jövőjük is kilátástalan. Ezeket a fiatalokat le lehet nézni, lehet szánalmasnak gondolni, gyökértelen sehova se tartó embereknek bélyegezni, de szerintem közös felelősségünk szót érteni velük, és az értékeinket átadni nekik. Iránymutatás nélkül hajléktalanok, depressziósok, öngyilkosok, drogosok, és boldogtalan emberek tömegét fogjuk kitermelni, akikről ha nem mondtunk volna le, akkor tovább vihették volna mindazt, amit felépítettek előttünk. 

#225 Egyetem

   Sziasztok.
   Így a vége felé közelítve egyre inkább érik egy poszt az elmúlt 3 évemről. Megy úgy általánosságban egy poszt is érik már. Nem is igazán az élményeimről akarok mesélni, inkább arról, hogy mit jelentett nekem az egyetem. Nagyon előre iszok a medve bőrére, ha úgy gondolom, hogy az utolsó félévemet kezdem hétfőn, de eddig minden a terv szerint ment, hátha ez is bejön.
   2015 Szeptemberében elkezdtem eddigi életem bizonyosan legnagyobb vállalását, miszerint fogom magam, és szerzek egy diplomát. Ezt még előtte 1 évvel találtam ki, de nem tudtam a választ olyan kérdésekre, mint hogy hol, hogyan, miből, mennyi idő alatt, és mi lesz ha nem jön be? Mi az A, B, C, D és E terv? Szóval ha te is most kezded kétségek között a középiskolai tanulmányaid utolsó évét, de úgy érzed, hogy nem ezt a végeredményt vártad, amikor elkezdted azt a szakmát, azt a technikusit, azt az akármit, amit majd dolgozni fogsz innentől fogva életed végéig, de nem tudod mit csinálj most, akkor talán segít, ha elmesélem, hogy én hogy oldottam meg a dolgot.
   Még egy kicsit visszaugorva a tényleges sztori valahol 2014-ben kezdődik, 4 évvel ezelőtt. Akkor töltöttem le ugyanis a nyári gyakorlatomat a technikusi képzésem részeként, és irdatlan módon be voltam szarva, hogy nekem ez az egész nem tetszik. Gépgyártástechnológiai technikusnak tanultam akkor, de ne értsetek félre, nem a gépészet nem tetszett, csak úgy éreztem többre vagyok képes, mint hogy egy megmunkáló központ kezelőpanelje mögött alibizve ücsörögjek még 30-40 évig egy zajos, olajos, büdös, termelési környezetben 3 műszakban. Kétségbe voltam esve, hogy még 1 év, és ez fog menni élesben, de nem érzem azt, hogy én ezt huzamosabb ideig tudnám csinálni. Valamikor ilyenkortájt született az elhatározás, hogy én egyetemre fogok menni, kerül, amibe kerül. Hogy őszinte legyek azt sem tudtam, mi az, hogy egyetem. Csak azt tudtam, hogy emiatt nem látom sok haveromat, mert egyszerre csak a tizenéves korom minden szereplője eltűnt, ki erre az egyetemre, ki egy másikra, én viszont otthon ragadtam, egyetemetlen. Több minden érvem is volt amellett, hogy ezt akarjam csinálni. Az első az maga ez a pánik, hogy én még nem állok készen, még nem tudok elkezdeni dolgozni, én még ettől többre vagyok képes, tennem kell, lépnem kell. A második, hogy én még akkor megtehettem. Ahogy a tanáraim is érveltek, nem volt még se házam, se kocsim, se gyerekem, se feleségem, se senkim, aki vagy ami miatt felelősséget kellene vállaljak, ami visszavonhatatlanul időt vesz el a napjaimból. A harmadik, hogy nem akartam kimaradni ebből az egészből. Igaz sosem úgy tanultam, hogy egyetemre készülök, de a képességeim megvoltak hozzá. Nyomtam egy középszar érettségit, magamhoz mérten különösebb erőlködés nélkül 4-es átlagot kihoztam. Ez viszont kevés volt az egyetemhez. Számolgattam a pontjaimat mindenféle módszerrel mindenféle kalkulátorral, és ahogy nézegettem a szakokat csak az jött ki, hogy a műszaki karra elég vagyok. 266 pontom volt, 280 ponttól volt felvétel, de a technikusim +24 pontot jelentett, úgyhogy 290 megvan, bent vagyok, király. Csak 1 héttel a jelentkezés leadásának a határideje előtt, Február 8-án tudtam meg, hogy a +24 pont akkor ér csak, ha a tanulmányi pontokból már megvan a jogszabályi minimum, ami akkor 280 volt. Tehát gyakorlatilag egy héttel a határidő előtt kiderült, hogy nem érem el a jelentkezési minimumot sem. Hálisten' nem vagyok egy sokáig pánikban görcsölős ember, szerdára már be volt fizetve az újraérettségizés díja. Innentől fogva a tanáraimmal megbeszéltem, és lógtam az óráimról, hogy egy másik osztály informatika óráira beüljek, akik épp info érettségire készültek, amíg a saját órámon valószínűleg ezerrel ment a számítógépeken a kockulás LAN-ban. Volt egy tavaszom arra, hogy felkészüljek, és sikeresen abszolváljak egy szóbeli és egy írásbeli érettségit, és egy írásbeli, szóbeli, és egy gyakorlati technikusi vizsgát, miközben összeszorított farpofákkal izgultam, hogy mindegyik sikerüljön, és egyik se legyen ugyan azon a napon. Az égiek mellettem voltak, mert az izgulásom tárgyait sorrol sorra teljesítettem, így végül a nyár elejére megvolt a szakma, és csináltam egy 90%-os infó érettségit is, ami így 350 pontot adott a felvételhez, ami már szinte biztos bejutást jelentett a műszaki karra.
   A probléma itt kezdődött, hiszen innentől kb visszafordíthatatlanul bele kellett állnom a tervembe, mivel felvettek. Még ott volt - illetve ilyenkorra már nem - hogy miből fogok akkor megélni? A szüleimnek nincs fölösleges havi 30-40 ezer forintjuk - akkor még úgy gondoltam ennyiből ki tudok jönni, 18 volt a koli, plusz egy 10-esből, meg hétvégente kajalehordásból otthonról, nulla bulival nulla pia, nulla cigi ez tartható - úgyhogy valahonnan nekem kéne ezt összelapátolni. Ekkor találtam a duális képzést, ami a műszaki karon egy addigra már majdnem kiforrott, és működő opció volt. Az előttünk kezdő évfolyam volt az első, kísérleti évfolyam, mi már rendes duálisos diplomát is kapunk majd az egyetemtől. Aki nem ismerné, annak a dolog lényege nagyjából annyi, hogy az egyetem mellett egy külsős cégnél folyamatosan szakmai gyakorlatot végzünk, azaz hogy 3 napot vagyunk az egyetemen, 2 napot a cégnél, mindezért persze pénzt kapunk, mondhatni nem is keveset. Úgy voltam vele, hogy ez az egyetlen út, ahogy finanszírozni tudom magamnak ezt a "hülyeségemet," hiszen megmondtam szüleimnek, hogy ez az én saram lesz, ez most az én vállalásom, beleállok teljes arccal, energiával, pénzzel, mindennel. Jelentem a felvételi eljárás jól sikerült, azóta is duálisos hallgatóként vagyok az egyetemen, és magamat tartom el a fizumból.
   Jött a következő kérdés, hol leszek? Jó volna bekerülni azért a kollégiumba, de az albi se rossz megoldás. Hosszas fórum bújogatások, baráti beszélgetések során odáig jutottam, hogy kezdetnek talán jobb lenne kollégiumban lenni. Ez a havi 18 kiló tök tartható, és akkor ott a sok szaktárs, évfolyamtárs, a hallgatói önkormányzat emberei, a kollégiumi bizottság emberei, a tanulmányi referens, egy csomó segítség, és még egy fasza papírbolt is a földszinten, ahol lehet óvszert kapni. Nekem ettől nagyon több nem is kellett így első körben. Jelentem ez a felvétel is sikerült, az első évemet kollégistaként töltöttöttem a boszorkány úti kollégiumban, 2 percre az óráim 80%-ának a helyszínétől, és utólag sem tűnik rossz választásnak.
   Innentől lényegében sínen voltam, megérkeztem a koliba, lepacsiztam a szobatársaimmal, leszállt a nap, halvány fény szűrődött be az ablakon, a szoba levegőjét frissen hajtott ágyneműhuzat és valami olyan öröm illata itta át, amit csak akkor érzel, amikor valami új, valami nagy, valami mindent gyökeresen felforgató elején állsz, és indulsz. És ugyanezt az érzést láttam kiülni a szobatársaim, és minden gólyatársam arcára, hogy mi most valami nagyot kezdünk, valami hatalmasra vagyunk hivatottak. Ez az érzés szorította a mellkasomat az első két félévemen keresztül, amikoris éjszakákat nappallá téve a társaimmal azon dolgoztunk, hogy megszerezzük azt a kurva kettest, hogy ne bukjunk meg, hogy egy lépéssel előrébb haladjunk a terveink megvalósításában. Ez az érzés csalt mosolyt az arcomra, amikor a Hannával való szakításomból kijőve belevetettem magam a pécsi éjszakákba, amikor megfürdettem magam a sok ismeretlen fiatal arcában, amikor nekivágtam a találkozások, sörözések, randizások végeláthatatlan sorának, és romkocsmák ócskán festett, borostyánnal körbefutott, megannyi fénytől és apró részlettől csillogó kerthelységeiben az új barátaimmal megrészegülve életről, jövőről, nagy és bölcs dolgokról gondolkodtunk. Az egész első évemet átlebegte ez az érzés, és azt súgta, hogy jó helyen vagyok, jó az amit csinálok, nagyszerű életem van, beérett a munkám gyümölcse, minden sínen van, minden jól halad. Amikor zsebre vágott kézzel hajnali 4kor egyedül csattogtam a koliba valami akárhonnan, valami akárkitől, és csak mosolyogtam, és elöntött a felismerés, hogy bejött a terv. Ez a felismerés manapság is elönt, hogy pontos úgy élek ahogy 4 évvel ezelőtt elterveztem, hogy hogyan is akarok most élni.
   Így az utolsó félévem előtt állva a kezdeti hévből, a kezdeti örömittas rózsaszín ködfelhőből nem maradt szinte már semmi, csak felidézni tudom, hogy hogyan is éreztem akkor, de nem is ez a lényeg. Örömmel jelentem be, hogy az elmúlt 3 évben mindent megéltem, amiről nem akartam lemaradni 4 évvel ezelőtt. És az az 1 év megfeszült munka, hogy ide eljussak teljes mértékben meghozta a gyümölcsét. Túlvagyok szerelmeken, csalódásokon, új barátaim, egy egész kis új családom lett itt, akiket biztos meg fogok síratni a végén, voltam-vagyok agglegény, megtanultam magamat eltartani, magamra főzni-mosni-takarítani, egyszóval magamról gondoskodni, játszottam papás-mamást, megtanultam naptárat vezetni és szervezni az életem úgy, hogy ne csak üres szavak legyenek, ha azt mondom, hogy "mindenkinek arra van ideje, amire szán."
   Kicsit ijesztő a végén lenni, ugyanis kb minden nap el tudom mondani, hogy idáig szólt a terv. 4 évvel ezelőtt eddig láttam a jövőt. Újraérettségizek, megcsinálom a szakmát, leköltözök pécsre, lediplomázok, aztán anyám ott sír a diplomaosztómon, apám meg zavarát rejtegetve jobbra-balra csoszog a kényelmetlen ünneplő öltönyében, mosolyog, és hülye poénokkal illúziórombol. Eddig láttam a tervet. És ez az elmúlt 4 évben nem változott, továbbra sem tudom, hogy hogyan tovább. Persze afelől mondjuk annyira nem kell aggódnom, hogy lesz-e munkám, lesz-e pénzem, satöbbi, de anno is attól menekültem, hogy elkezdjek dolgozni, hogy lekössem az időmet a pénz miatt, és most néha kicsit úgy érzem midnen egyes lépéssel kanyarodok vissza ehhez a zsákutcához. Az egyetemben a legszarabb befejezni azt. Kinek amiatt, mert sokáig tart, és sokat kell érte szenvedni, kinek amiatt, mert olyan hamar véget ért, pedig annyit jelentett. Én inkább az utóbbi kategóriába tartozom. Nade mindegy is.
   Összegezve kicsit a dolgot hadd szórjak el itt pár mantrát. - levegővételnyi hatásszünet - Az egyetem megtanított arra, amit Andi barátom mondott talán legelőször, hogy ha valamit akarsz, akkor csak egyszerűen ki kell tűzni a célt - legyen az bármilyen elérhetetlennek tűnő is - és el kell kezdeni haladni felé. Nincsenek lehetetlen célok, tényleg, csak akaratgyenge, motiválatlan emberek. És ilyenkor Andi még azt is hozzá tette, hogy akinek nincsen motivációja egy egyetemen tanulni, azt be kéne állítani pár hónapra-évre olyan melót csinálni, amit gyűlöl, de legalább még szarul is fizetnek érte. Nekem kicsit ez volt anno a nyári gyakorlatom. Ott kaptam motivációt, utána tűztem ki a célt, és totál elérhetetlennek, szinte mesebelinek tűnt. De szép lassan, apránként annyit agyaltam a dolgon, annyit dolgoztam a cél érdekében, hogy minden összeállt az én oldalamra, hogy sikerre vigyem a tervemet. A másik nagy tanulsága a dolognak, hogy mindenki azzá válik, amivé készül válni, és nem azzá, amivé szeretne. A kettő csak akkor egyezik, ha eleget teszünk érte.
   Tudom, hogy diplomásból dunát lehet rekeszteni, ezért nem is akarok most senkit arra bíztatni, hogy "takarodj egyetemre, mert csak akkor leszel ember." Egyszerűen csak annyit szeretnék mondani, hogy ha van egy álmod, amit véghez akarsz vinni, először tervezd meg, aztán vegyél egy mély levegőt, és kezdd el megvalósítani. Nem fog rád senki és semmi várni, az élet pedig pár szempillantás alatt elrobog melletted, minden lehetőséggel együtt, és a végén csak azt fogod bánni, amit elmúlasztottál megtenni. Ez most úgy hangzik, mintha én jártam volna már a végén, hiszen ezt kb csak akkor állíthatnám hitelesen, de nem erről van szó. Egyszerűen csak arról, hogy az elmúlt pár évben megtanultam hinni, és bízni ennek a mondatnak a teljes igazságában, és ez gyökeresen megváltoztatta az életemet. Merj te is nagyot álmodni, és ne csak álmodd. Vidd is véghez. - kötelező giccs pipa -

Sziasztok, Skatch voltam.

#224 Ünnepi szociális érzékenyítés

   Drága öreg karácsony.
   Az év legszebb napja. Ez a mondat már önmagában követel egy kiadós egyrésztmásrésztezést és megindokolja, hogy a következő úgy kezdődjön hogy, "feltéve, ha" vagy mondjuk, hogy "legalábbis, ha" de még ráér az idilli kép elbaszása, először meg kéne festeni.
   Szóval karácsony. A nagybetűs ünnep, amit már másodjára írok kisbetűvel. Az ünnep, amik anyád már kora reggel elkezdi az aznapi agyérgörcs lábon kihordását, mert ha nincs elég étel napközben az asztalon a megfelelő mennyiségű és intenzitású hasfalrepedés eléréséhez, akkor az nem is boldogság. Amikor apád annyit segít és káromkodik egyszerre egy nap, amennyit egész évben sem, és bár megszólja anyád egész napi munkásságát, és fölöslegesnek is tartja napokkal előtte és utána is, azért két "vegyélmégegykicsit" között mégiscsak tud örülni, hogy van ez az egész, még ha nem is mutatja. Aztán a hab a tortán, amire kimegy az egész, hogy begyűjthesd az éves undorító kötött pulcsi vagy zokni adagodat, a polcra felkerüljön még egy sose használt parfüm, apádnak is legyen mégegy díszdobozos borotvahab+tusfürdő+aftersév pakkja, vagy ha nem ennyire elvetemült a helyzet, akkor mindenki megkapja azt, amire vágyik, és már hetekkel korábban is tudta, hogy meg is fogja kapni azt az új telót, vagy azt az olajsütőt, vagy azt az indokolatlan horgász kiegészítő cuccot, és mégis el tudja játszani az örömét, hogy aztán mindenki belakva elvonulhasson tovább folytatni a megérdemelt pihenőjét, borogatni a viszeres lábait, vagy csak játszani az új szerzeményekkel, miközben a tévében félhangerőn kezdődik a reszkessetekbetörők. 
    Persze ez csak egy kitekert túlfogalmazott kép tele klisékkel. Ötletem sincs, hogy mondjuk 10-ből hány háztartásban néz ki a karácsony legalább nyomokban így, de pár haverral jókat tudunk ezeken nevetni előtte/utána%közben.
    Na de mi van a fennmaradó résszel? Néha belegondolok ilyenkor, hogy milyen kis bugyuta családom van, megvannak a magunk hülyeségei, néha falnak szaladok, meg elmenekülök itthonról tőlük, de ami a lényeg, hogy van családom. Van hova visszajönnöm mindig, miután elmenekültem. 35 év házasság, és 2 "kirepült" gyerek után még mindig együtt vannak a szüleim, és pár megfáradt hét után van hova hazajönnöm. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhetnek azok ilyenkor, akik mondjuk csonka családban nevelkednek, és nincs jó viszony sem a szülők között, még csak látszatból sem. Kapják mindenhonnan a benyomásokat, minden filmen kicsit idillibben ugyan, de kb az megy, mint amit leírtam feljebb, miközben körülöttük meg semmi sem szól arról.
    Még ha csonka család is, de még ők is elmondhatják, hogy család. Na de mi van azokkal, akiknek még csonka sincs? Ugyanígy belemehetnék ebbe is, hogy kifejtsem, hogy milyen szar lehet egyedül ülni otthon, és azon gondolkodni, hogy milyen jó lenne valakivel karácsonyozni, milyen egy undorító nyomorult érzés lehet a szeretet és a család ünnepét szeretet nélkül egyedül tölteni. Nincsenek se fények, se mézeskalács illat, forralt bor vagy halászlé, csak a nyomorult otthon töltött egyedüllét. És ugyanúgy belemehetnék abba is, hogy mi van azokkal, akik ezt a nyomorult egyedüllétet még csak otthon sem tudják tölteni, mert az sincs....
    A karácsony a szeretet ünnepe, és nem azért, mert tesztelhetjük a szeretteinket, hogy ki mennyire, hány forintnyira szeret minket. Tudom ez most nagyon lerágott csont duma, hogy ezzel jövök, de tényleg, egy pillanatra csak gondolj bele. Ha magadba nézel biztos, hogy nagyon hamar eszedbe jut egy olyan ember, akinek még egy kiadós ünnepi összeveszés se jut, mert nincs kivel. A saját kis meghitt vackainkba befészkelve befele nézve mind nagyon könnyen megfeledkezünk arról, hogy miközben egymásnak, meg a fészbukon megállás nélkül demózzuk ilyenkor, hogy mennyire átölel itt mindent a szeretet, elmegyünk amellett a dolog mellett, hogy ebben a világban a szeretet hiánycikk lett. Egész évben ideológiai, faji, politikai, vallási, "erkölcsi" alapon ugranak egymás torkának sötétkék és világoskék, gazdag meg szegény, balos meg jobbos, keresztény meg muszlim, és folytathatnám milyen csoportok képviselői, pedig mind csak emberek.
    Ha egy dolgot kérhetek tőled, aki ezt most olvassa, legalább a mai napra tedd félre a büszkeséged, nyugtázd, hogy neked most jó, és van, akinek most sokkal rosszabb, és ha átgondoltad, és arra jutottál, hogy van valami, amit tehetsz azért, hogy másnak is egy picit jobb legyen, akkor tedd meg.
    Mindig vannak szegényebbek, mint te, csak nem mindegy miben mérik.
   
    Kellemes Karácsonyi ünnepeket, Skatch voltam.

#223 Nem annak indult, aminek érkezett

Sziasztok.

Másodjára futok neki ennek a posztnak, és semmi köze nincs ahhoz, amit először leírtam.
Háromnegyed 12, a szobatársam rég alszik, csak engem nem hagynak aludni a gondolataim.
Pécs a 8. emeletről még mindig gyönyörű, az ablak mögött tőlem pár centire a hideg végtelennek tűnő mélység, itt bent a meleg és szűk fogság.
Fogoly vagyok.
Eddig is annak éreztem magam.
Foglya vagyok az időnek, foglya a döntéseimnek, azok súlya zárja kattanásra kezemen a bilincset.
Foglya vagyok a térnek, ahol mindenki elfér, mégis mindenki csak útban van, aztán ha már kellőképpen messzire löktünk magunktól mindenkit, akkor nekiállunk a telefonjainkon némán üvöltözni a társaságért.
Foglya vagyok az egyedüllétnek, ami az élet végső, és egyetlen bizonyossága.
Mert mindig egyedül vagyunk, akkor is ha nem.
Önmagában az egyedüllét még nem is lenne probléma, ha nem vetne belé folyton fészket a magány.
Belémfészkelt.
Foglya vagyok a jelenemnek, mindennek ami idáig hozott, és ami innen vezet.
Foglya vagyok az illúziónak, hogy én vezetek.
Csak egy utas vagyok egy helyi járaton amin egy életen át ülök.
Csak némán meredek az ablakon túl rohanó világra, nézem a boltok kirakatát, a plakátokat, mindent, ami az enyém lehet, és próbálom feldolgozni, hogy bármennyire is úgy tűnik, azért mégsem lehet minden az enyém.
Az emberek néha rövid ideig leülnek melléd, beszélgetnek veled, elhitetik, hogy maradnak, majd pedig a nekik legkényelmesebb helyen le is szállnak a buszodról, hogy végül észrevedd, hogy te vagy az egyetlen, aki erről a buszról sosem fog leszállni.
Az egyetlen, amit tehetsz, hogy jó társaságnak tűnsz, hátha pont melléd akarnak ülni, esetleg zsebkendő is van nálad, ha már a hideg vagy az egyik friss exe rákényszeríti a használatára az utastársadat.
Meg persze neked is jól jöhet.
Az ember véges, a keze nem ér el mindenhova.
Próbál mindenre rámarkolni, amit csak ér, legyen az egy sör, egy kéz, egy mell, egy hamburger, egy eldobott telinek tűnő cigisdoboz, ami még sosem volt tele, még akkor sem ha igen, vagy esetleg az ajtó kilincse, amin keresztül egy új világba érhetünk, ahol eljátszhatjuk magunkat.
Eljátszhatjuk, hogy van tiszta lappal újrakezdés, hiszen a messziről jött ember úgyis azt mond, amit csak akar, de mindenkit nem lehet a végtelenségig átverni.
Másokat fölösleges, magunkat meg úgy sem tudjuk.
Aztán a végén meg megint csak össze lett baszva az a tiszta lap, baszhatod, és foghatsz újat.
De ezek a lapok egymáshoz vannak szépen illesztve.
Ugyan annak a könyvnek az oldalai, és ha elég erősen nyomod rá a tintát, mert “te még elhitted, hogy lehet,” akkor az kurvára át fog ütni a többi lapra is, neadjisten’ ki is szakítja, aztán utána az a szakadás ott fog éktelenkedni a tiszta lapjaid összebaszott kupacán, és azzal már csinálhatsz akármit, az úgy marad.
Ne csinálj hülyeséget.
Írjál szépen, ceruzával.
Tartsd szépen a kezed, ne dőljenek a betűk.
Ne menj túl a vonalon.
Hallgass rám és nem lesz semmi gond.
Szép lassan eseménytelenül átvészeled majd ezt az egészet.
Nem kell félni, nem fog történni semmi, észre sem veszed, és már el is múlt.
Aztán lefeküdhetsz végre aludni.